Köles Reformkonyha

Csend a Káoszban

Huszár Boglárka fotókiállítása elé

A műszaki lexikon a következőket írja a fényképezőgépről:

„A legtöbb fényképezőgép a fény emberi szemmel érzékelhető tartományában rögzíti a képet, de egyes speciális gépek, illetve speciális filmet használó fényképezők képesek a nem látható tartományból is képet rögzíteni.” Azt hiszem Huszár Boglárka fényképezőgépe ez utóbbi masinák közül kerülhetett ki.

Ha körülnézünk itt, látható, hogy Boglárka fényképezőgépe nem csak klasszikus értelemben vett fényképeket rögzített, hanem jóval többet annál. A képek azt a rejtett tartalmat hívják elő, amit bár sokan érzünk vagy akár meg is látunk villanásnyi időkre, mégsem vagyunk képesek megörökíteni. Mondják, hogy a fotózás a pillanat művészete.

Elkapni egy kifejező fény-árnyék együttállást, észrevenni egy különleges architekturális áthatást, vagy egy sokatmondó életképet, bizony szerencse kérdése is. Ki tudná megmondani, hogy a vizuális képalkotásnak ebben a műfajában mikor és merre billen a szerencse mérlege? Egy-egy megálmodott kompozíció megalkotására néha órákig, napokig, esetleg évekig vagy akár élete végéig is vár a fotós, máskor pedig csak le kell hajolnia a témáért, mint egy szép kavicsért a folyóparton. Azt hiszem a hangsúly nem is azon van, hogy hogyan választ témát a fotográfus, hanem hogy mit tart érdemesnek a megörökítésre. Ezen a ponton lép be a fotós személyisége, látásmódja, a világhoz fűződő viszonya és érzékenysége. Az objektíven keresztül leképezett kép minősége a film vagy a szenzor fényérzékenységétől függ: kisebb érzékenység hosszabb expozíciót igényel, nagyobb érzékenység rövidebbet. A fotográfus által készített képek minősége a fotográfus érzékenységétől függ. Minél érzékenyebb a fotográfus, annál többet tud megmutatni abból a tartalomból, ami a szem számára többnyire láthatatlan.

Boglárka a fotózás mellett évtizedek óta fest is. Nem véletlen, hogy fényképein sokszor a festő látásmódját érzékelem. Épületfotóin a precízen megalkotott kompozíciók mellett kiemelkednek az egyedülálló fényhatások. A Szabadság híd hajnali fényviszonyok között készült felvételei, a Fővám téri házsor flamand hangulatú megvilágítása vagy a Várkert bazár Gloriettjének téglavörösen lángoló tetőcserepei és a szinte világító grünspan kupolák mögül kiemelkedő Vigadó, olyan tüzet hordoznak, amit úgyszólván csak ecsettel lehet létrehozni. De ugyanez elmondható a Mátyás templom tornyán sziporkázó fények és árnyékok játékáról, vagy a monarchiabeli időket idéző, mesterségesen öregített utcaképen felénk tartó kerékpárosról, ahol az alkotó az utómunkálatok segítségével szinte rézkarc szerű hatást ért el.

A kiállításon szereplő életképek is karakteres művek. A padokon elszeparáltan ücsörgő idős férfiak vagy az egymás mellett bandukoló apácák, olyan alkotóról tanúskodnak, akit érzékenyen érintenek az emberi közösség ügyes-bajos dolgai. Ezek a képek számomra az emberi lét és a vallásosság tágabb értelemben vett asszociációs lehetőségeit kínálják, és olyan kérdéseket vetnek fel, mint az elmúlás vagy az élet.

A kiállított munkák közül külön szeretném kiemelni a statikus és a dinamikus kontrasztját zseniálisan megvalósító két fényképfelvételt. Az egyiken, egy a megvilágítás miatt már önmagában is rendkívüli kompozícióba ültetett lépcsőházat láthatunk, ahol az emberi fantáziát mindig is izgató csigalépcső és a lépcsőn lefelé tartó elmosódott alak még tovább fokozza a kikezdhetetlennek tűnő architektúra és a csigalépcső örvénylő mozgása közötti feszültséget. Amikor megkérdeztem Boglárkát, hogy mennyire volt tudatos ez a választás, csak annyit mondott „Épp a lépcsőt fotóztuk és mivel szeretem, ha van a fotóimon ember, ezért engedtem, hogy belemenjen. Egyszer visszafordult, toporgott, de aztán elindult felfelé és szerintem pont így lett a jó.” A másik kép a metró-aluljáróban készült. Nevezhetnénk afféle kísérletnek is, hiszen a koncepció megvalósításához számos felvételt kellett készíteni a helyszínen. A cél a mozgás és a kép centrumában álló kimerevített alak ellentmondásának megjelenítése volt, de azt hiszem sokkal több lett annál. Ez a kép csend lett a káoszban, ami nem véletlenül lett a kiállítás jelmondata. Elcsépelt frázis és agyonrágott csont „korunk rohanó világa”, melyben nem marad már időnk senkire és semmire. A metróra váró lány számára mintha megállt, vagy legalábbis végtelenül lelassult volna az idő. A felvételen ő a fotográfus által létrehozott fény, az egymástól függetlenül létező inerciarendszerek között, amely bármely inerciarendszerből mérve, bármelyik irányból állandó. Ha ezzel a fénnyel utazunk, akkor talán mi is meg tudunk szabadulni korunk rohanó világától néhány hosszú pillanatra, meghalljuk a csendet a káoszban, és észrevesszük és megértjük Huszár Boglárka képeinek üzenetét.